A civil vagyok itt azt jelenti: nem vagyok hivatásos politikus, nem ez a foglalkozásom, nem választottak meg senki képviseletére, nem mérettettem meg magam semmilyen demokratikus választáson, és ennek megfelelően nem is gyakorlok közhatalmat, de ebből nem következik, hogy a politikával ne foglalkozhatnék. Sőt, a közügyekben részt venni, a történésekről véleményt formálni, ezt kifejezni ugyanúgy alapvető, velem született jogom, mint képességeimnek és lehetőségeimnek megfelelően akár aktívan is befolyásolni a közös ügyeink alakulását. Egyedül ehhez kevés lehetek, ezért alapvető jogom másokkal együttműködést kialakítani és közösséget vállalni, szervezeteket létrehozni annak érdekében, hogy a céljainkat együtt elérhessük, aminek előnyeiből aztán más is részesülhet. Így nem kell mindenkinek hivatásos politikussá válnia, de mindenki politizálhat, azaz beleszólhat a saját és közössége sorsának alakulásába. Itt mindenki egyenlő, mindenki civil. Itt minden választópolgár, aki nem válik választottá, az civil.

A hivatásos politikus - bár maga is választó - ebben a kontextusban nem civil. A képviselő az, aki konszenzussal, demokratikus választások útján felhatalmazást kap a közhatalom gyakorlására, arra, hogy jogszabályokat, törvényeket alkosson, hogy azok koordinálják a választók életét, sorsát, döntéseit. A politikus az, aki a választók által ráruházott erejével hozzásegítheti a választópolgárokat az elképzeléseik megvalósíthatóságához, a céljaik eléréséhez, képviselheti az ő érdekeiket a jogszabályalkotás folyamatában. Egy politikus azonban szintén kevés: ha minden közhatalommal egy személyt ruháznánk fel, semmi nem gátolná, hogy csak a saját érdekeit érvényesítse, és önkényuralmat alkalmazzon, azzal pedig rajta kívül senki nem járna jól, senkinek a céljai nem teljesülhetnének. A civilek – mindenki – közös érdeke, hogy ne ruházzanak fel egyetlen személyt minden hatalommal, ezért el kell különíteni a jogszabály alkotásának hatalmát a végrehajtástól is, az ellenőrzéstől is; és el kell különíteni a végrehajtást is az ellenőrző, igazságszolgáltató hatalomtól. A hatalmi egyensúly biztosítását, azaz azt, hogy ez a három ág megfelelően elkülönül-e egymástól, a civilek maguk ellenőrzik.

Ha akarjuk, mondhatjuk, hogy nincs diktatúra Magyarországon, de akkor ízlelgessük ezt: még nincs.
A folyamatok a diktatúra, autokrácia kialakításának irányába mutatnak, és az illiberális handabanda félmegoldásán át vezet oda az út. Az, hogy ma még lehet tüntetni a parlament előtt anélkül, hogy azonnal elvinnének az ávósok (egyébként a miniszterelnök háza előtt például már nem lehet); az, hogy lehet kritizálni a miniszter urakat nyomtatásban, vagy az, hogy lehet panasszal élni (és pert nyerni) az Emberi Jogok Európai Bíróságán, nem érv, mert ezek vajmi kevesek egy demokráciához, amikor ezek mellett azt látjuk, hogy civil szervezeteket támadnak, hatósági nyomozásokat indítanak ellenük (amik aztán nem bizonyítják az ellenük felhozott vádakat); azt látjuk, hogy olyanokat támad a kormány, akik az ő végrehajtó hatalmát akarják ellenőrizni, az átláthatóságukat, az integritásukat kérik számon és követelik, vagy az Országgyűlés jogalkotó tevékenységét kritizálják. Ez bizony mind azt mutatja, hogy a közhatalom birtokosa a civilek ellenőrző képessége ellen indított általános támadást, és ezzel ő maga az, aki szembefordult a saját nemzetével: ellenségnek tekinti a saját civil lakosságát. (Taps.) Az álcivilezésnek, vagy más hangoztatott oknak nincs sem értelme, sem jelentősége: a támadásoknak semmi köze se Soroshoz, se más külföldi forrásokhoz. A kérdés, ami mentén eldől, ellenség vagy-e, vagy sem, az az, hogy egyetértesz-e a kormánnyal, vagy kritizálod. Ha kritizálod, ellenség vagy, kész, az ürügyet majd megkreálják a kicsinálásodhoz. (Ováció.)

Ne áltassuk magunkat, ez nem most kezdődött a CEU-üggyel, hanem sokkal korábban, jóformán a Fidesz-KDNP 2010-es hatalomra kerülése óta zajlik folyamatosan, és egyre intenzívebben. A választási törvény 2011-ben (igen, már egy évvel a hatalomra kerülés után) történt megváltoztatása egy sarokpont volt: biztosítja, bebetonozza a Fidesz-KDNP hatalmát hosszú időre. Ez pedig egy, a diktatúra és a demokrácia közötti fontos választóvonal: a demokráciában a civil társadalom viszonylag könnyen le tudja váltani a közhatalmat birtokló személyeket, ha annak tevékenysége nem tetszik neki, míg a diktatúrában ezt nem tudja megtenni. A kettő közötti átmenet - a mai magyarországi állapot - csupán színi előadás. Ez a mai rendszer már nem alkalmas arra, hogy a civil lakosság érdekei érvényesüljenek, ez a mai rendszer a hatalomnak a lakossággal szembeni erősítését szolgálja. Ezt a rendszert – a választási törvényt – meg kell változtatni, ha nem akarjuk önként és dalolva (tapsolva és ovációval) megengedni a saját elnyomásunkat.

Orbán 2014-es tusnádfürdői beszéde óta tudjuk, hogy a célja a civil ellenőrző szerep kiiktatása, és ha ebben 2018-ban tovább támogatjuk, biztosan sikerülni is fog neki. Vajon milyen messze lehet attól, mennyi idő kell még ahhoz, hogy kialakuljon az erdogani Törökország, a putyini Oroszország, vagy a Kim Dzsongun-i Észak-Korea Magyarországon? 2019-re, 2020-ra meg tudják csinálni? Erdogannak például csak hét év kellett, hogy eljusson az alkotmánymódosításig, most áprilisban eldől, sikerült-e neki megszereznie a teljhatalmat. Mi megadjuk erre a lehetőséget a mi vezéreinknek?

Én is civil vagyok, és nagyon dühít, hogy a hatalom nem engedi, hogy a civilek ellenőrizzék őt, miközben magasról tesz a nagy többség érdekeire, véleményére, céljaira, a hatalmát kizárólag a hatalmának további növelésére, szélesítésére használja. Dühít, hogy ez a folyamat előbb-utóbb lényegében egy személyben összpontosítja a hatalmat, és pár év kihagyás után ismét diktatúra lesz Magyarországon; ráadásul alakítják mindezt álságos módon a nemzet érdekeire hivatkozva.

Hívhatod liberális picsogásnak, amit írtam, de akkor tudd: pont addig vagy te is szabad, amíg én is picsoghatok. Én is civil vagyok, és nekem fontos a szabadságunk.