A Freedom House az ő Freedom in the World című elemzésében három kategóriába sorolja az általa immár 40 éve vizsgált országokat a politikai berendezkedés szerint a demokrácia érvényesülésének, pontosabban a szabadság szintjének szempontjából: szabad, részben szabad, illetve nem szabad országok. Magyarország a szabad országok kategóriájában szerepel (ez az a pontja a bejegyzésnek, ahol még örülhetünk – illetve a bejegyzés megírásakor ez igaz; a későbbiekért nem állok jót), azonban az elmúlt tíz évben a szabad kategóriájú országok közül Magyarország pontszáma esett a legnagyobbat, 16 pontot, ebből 3-at csak tavaly. A legfrissebb, 2016-os adatok szerint 76 pontja van Magyarországnak (a skálán 100 a maximum), ezzel például kemény 5 ponttal előzzük a Seychelle-szigetek köztársaságát (Afrikától kicsit keletre, az Egyenlítő környékén), ami a részben szabad kategória legtöbb pontot elért országa, illetve 13 pont hátrányban vagyunk a 89 pontos Szlovákiához képest. Jó, nem releváns, mert kit érdekel, csupán a miheztartás végett.
Még ha ez a Freedom House is valami sorosbérenc, álcivil szervezet volna, egyszerű lenne megmagyarázni a Magyarország politikai helyzetére nézve nem túl fényes eredményeket, de nem ez a helyzet. Úgyhogy bátran nézzük csak meg, mi az, ami befolyásolja a listájukon elérhető pontszámokat, mégis mire mondják, hogy csökken, amikor mindannyian tudjuk, hogy Magyarország erősödik.
Ezt hogy számolják ki? Lehet számszerűsíteni a szabadságot?
Összesen 25 kérdés mentén értékelik az országokat, kérdésenként 4 pont az elérhető maximum. A kérdéseket két csoportba sorolták: 10 politikai jogi kérdés, ebből tehát legfeljebb 40, illetve 15 civil szabadságjogi kérdés, ebből legfeljeb 60 pont érhető el, így jön ki a maximális 100.
A politikai jogi kérdéseket az alábbi csoportokba rendezik:
- választási folyamat – 3 kérdés
- politikai pluralizmus és részvétel – 4 kérdés
- kormányzati működés – 3 kérdés
A civil szabadságjogi kérdések pedig az alábbi csoportokban szerepelnek:
- vélemény és hit szabadsága – 4 kérdés
- társulás és szervezeti jog – 3 kérdés
- jogrend – 4 kérdés
- személyes önrendelkezés és egyéni jogok – 4 kérdés
Az elemzés számszerű mutatói úgy épülnek fel, hogy a célzott, minden országra vonatkozóan azonosan feltett kérdésekre adott válaszokat pontozzák, a pontszámokból pedig megképzik a két mutatót – a politikai jogi és a civil szabadságjogi indikátort –, amik 1-től 7-ig terjedő számértéket vehetnek fel, az 1 jelenti a legnagyobb, a 7 a legkisebb fokát a szabadságnak.
E két mutató átlagát nevezték el szabadságindexnek, és ez határozza meg, hogy végső soron a szabad, részben szabad vagy a nem szabad kategóriába esik az adott ország.
Magyarország esetében ez így fest:
- politikai jogok mutatója: 3
- civil szabadságjogok mutatója: 2
- az átlag: 2,5 = szabad.
Pfú, épphogy! 3-tól már a részben szabad, 5,5-től pedig a nem szabad kategóriába esne, de azért ettől szerencsére messze vagyunk. (De vajon mennyire messze?)
Mit jelent a 3-as szám Magyarország politikai szabadsága szempontjából?
Az 1-es jelentené a legszabadabb politikai környezetet, ahol a választások fair módon zajlanak, a megválasztottak valóban gyakorolják a hatalmat, a politikai pártok között egészséges verseny van, a mindenkori ellenzék fontos szerepet játszik és valódi súlya van a döntések meghozatalában, valamint a kisebbségek megfelelő képviselettel és beleszólással rendelkeznek; mindettől tehát két lépcsőnyire vagyunk. A Freedom House definíciója szerint a 2-es egy kicsit gyengébb politikai szabadságot jelent az 1-esnél, méghozzá például a korrupció miatt, ami a pártok függőségét okozza, alkalmasságukat behatárolja, tehát a működésükön, a funkcionalitásukon esik csorba; továbbá esetleg amiatt, hogy a külföldnek vagy a hadseregnek befolyása lenne a belpolitikára.
A 3-as szám pedig azt jelentheti, hogy ugyanazok a problémák merülnek fel, mint a 2-es esetében, csak annál nagyobb mértékben (nagyobb korrupció, jelentősebb külső befolyás a politikai kérdésekbe); és adott esetben azt is jelentheti, hogy ugyan a politikai jogok egy része rendben van, egy másik része viszont teljesen elhanyagolt, semmibe vett. A 4-es és 5-ös szintén ugyanez lenne, de még nagyobb és még nagyobb mértékben. Csak a teljesség kedvéért: 6-osnál már egypárti rendszerről, katonai diktatúráról, autokráciáról beszélnénk, a 7-esnél pedig elnyomó zsarnokságról, polgárháborús állapotokról, vagy akár teljes anarchiáról.
Erre tehát 3-ast kaptunk. Vegyük észre, hogy – jaj – ez tényleg így van, kár lenne tagadni: a korrupció már rég kisütötte a szemünket, és már annyira belehülyültünk, hogy azt hisszük, ez így rendben van, fel sem tűnik, hogy tulajdonképpen már rég szétloptak minket. Megmagyarázzuk saját magunknak, hogy ez természetes része a dolgoknak, és bár érezzük, hogy valami talán mégsem stimmel, elhitetjük magunkkal, hogy nem lehet másképp, vagy hogy lehetne még rosszabb is (ez speciel igaz, lehetne rosszabb is, ott van a 4-es és az 5-ös osztályzat lehetősége is). És a szocik sem voltak jobbak, vagy még rosszabbak voltak, ez nézőpont kérdése (emlékezzünk csak a nyolc évvel ezelőtti nyolc évre). Hiszen most is van gatyánk, kaptunk tízezret is év végén, meghát háromezerrel kevesebb a rezsi, akkor mi kell még, minden oké. Elhisszük, hogy ez így jó. Pedig nem. Két lépcsőnyire van a jó (ott van a 2-es és az 1-es lehetősége is), ahol már nem az a tét, hogy nálam valamivel több marad-e, hanem hogy pár milliárddal több marad a közösben, mert nem lopják el onnan. Csak már nem látjuk azokat a lépcsőket.
Külső befolyás a politikai kérdésekben: legfeljebb a Soros. Ja, meg a Putyin. Ha ő azt mondja, hogy ad pénzt Paksra, akkor nem is kell mérlegelnünk, megvitatnunk, jó befektetés-e ez nekünk, a politika elhatározza egyedül, hogy megépítjük. Akik – a politikán kívül – megvizsgálták, arra jutottak, hogy nem jó, de azok is mind sorosbérencek, ne higgyünk nekik. Azért jó, mert most nem kerül szinte semmibe, eladósodhatunk a gyerekeink és az unokáink terhére dollárban vagy rubelben (devizahitel, szevasz!), és mire elkészül az atomerőmű, az egyik legdrágábban előállítható áramot kapjuk, amire majd azt mondjuk, hogy olcsó, hiszen rezsiharc van. Hiszen ez szuper! ...Nem, ez valójában egyáltalán nem szuper, hanem borzalmasan rossz lesz mindenkinek, aki Magyarországon lakik, vagy fog lakni az elkövetkező ötven évben. De nem kell külföldre se menni a külső befolyás felkutatásához: belföldi üzleti érdekek is simán alakítják a politikát, ha nem szinte csak azok irányítják. Kellett valakiknek a dohánybiznisz, nini, hát ehhez csak pár jogszabályt kellett hoznia a tisztelt háznak, és tessék, máris ott van az összes kormányközeli jóbarát kezében, szépen, testvériesen elosztoztak rajta, kinek a kisker, kinek a nagyker. A hulladékkezelés is kupis volt. Ki az egymással versenyző szolgáltatókkal és kereskedőkkel! Nem jók, hiszen lenyomták a saját áraikat a versenyükkel! Ide az állami vállalatot, majd mi rendbetesszük ezt! Majd mi bezsebeljük a profitot, amit a szelektív hulladékok nagykereskedelme hoz, ingyen átvesszük a szétválogatott hulladékot a lakosságtól, csak hozzák el nekünk a szolgáltatók, mi pedig eladjuk jó pénzért alapanyagnak. Hja, így, mondjuk, egy kicsit drágább lett elszállíttatni, de sebaj, menjenek csak csődbe a szállítók, a lényeg, hogy nekünk (mármint az állami vállalatnak) jó. És nem csupán szép, jó üzlet is az olimpia! Csináljuk! Ja, a népszavazásba viszont belebukhatunk. Akkor ne csináljuk... Soroljam még ezeket?
Felesleges, menjünk inkább tovább, illetve vissza a 3-asunkat indokló pontokhoz: politikai jogok egy része rendben. Igen, vannak választások. Meg népszavazások is, ráadásul civil kezdeményezésre is akár, és „nem nehéz népszavazást tartani, főleg azon országokhoz képest, ahol például nincs népszavazás” (Patyi András, a nemzeti választási bizottság elnöke mondta ezt, tehát így van). Ez jól látható, egy csomó népszavazás volt is az elmúlt időszakban (1989 óta 7 darab, ebből 2010 óta 1 darab, az, amit a kormány kezdeményezett, ami inkább volt hisztériakeltő, de semmiképp sem ügydöntő). De akkor melyik része nincs rendben nálunk? A választási törvény által okozott képviseleti torzítások, például, hiszen a törvény értelmében 44 százaléknyi támogatással 66 százalékos parlamenti többséget lehet szerezni, ez ha valamilyen, akkor igazán torz.
Az sincs rendben, hogy az ellenzéki pártok szerepe a parlamenti döntéshozatalban nulla, köszönhetően a házszabályok módosításának. Persze beszélhet a parlamentben az ellenzék is szabadon, amit csak akar, de esélye sincs ténylegesen beleszólni, befolyásolni, valódi vitát folytatni. Ha ellenzéki képviselők fel is tehetnek kérdést a kormánynak, nem kapnak érdemi választ. A pluralizmus, a politikai élet sokszínűsége nem létezik, mert még a kereteit is leépítették.
Akárhogy nézem, jár a 3-as, a definíciónak megfelel a valóság.
A civil szabadságjogokra ennél eggyel jobb osztályzatot, 2-est kaptunk
A legjobb osztályzat, az 1-es azt jelenti, hogy az egyén széles körű szabadságot élvez a véleményének kifejezésében, a gyülekezésben, a társulások létrehozásában, az oktatásban és a hitben. Az országban jól megalapozott, kiszámítható, általános érvényű, nem részrehajló jogrendszer működik – a meghatározás itt külön kiemeli a független bíróságokat –, amely biztosítja a szabad vállalkozási és munkavállalási jogot, és mindenkor törekszik a mindenki számára egyenlően elérhető esélyek megteremtésére, beleértve a nőket és a kisebbségi csoportok tagjait.
Ehhez képest a 2-es helyzetben a szabadság azáltal sérül, hogy a média függetlensége nem teljes, korlátozottak az érdekvédelmi szakszervezetek, szövetségek jogai, illetve a társadalomban tetten érhető nőket vagy kisebbségi csoportokat érintő diszkrimináció. A 3-as, 4-es, 5-ös osztályzatot kapott országokban mindezek a szabadságot korlátozó tényezők szintén jelen vannak, de nagyobb mértékben, szélesebb körben, durvábban. A 6-osban már erősen korlátozottak a véleménynyilvánításra és a társulásra vonatkozó szabadságjogok, gyakoriak a politikai bebörtönzések, ugyanakkor néhány jogot biztosíthatnak például engedélyhez kötött gazdasági tevékenység folytatására. A 7-es már alig, vagy épp semmilyen jogot sem biztosít a fentiekre, az őrizetbe vett személyeket semmilyen védelem nem illeti meg, és a hatalom a gazdaságot dominálja vagy épp teljes kontrollt gyakorol felette.
Tudjuk vitatni a kapott jegyünk jogosságát? A Magyarországon működő sajtó ugyan szabad a szó jogi értelmében: bárki alapíthat újságot, vehet tévét, ez szinte mindennapos is mostanában, köszönhetően a hollywoodi kormánybiztosunknak és a zseni gázszerelőnknek, csak valahogy a túlnyomó része mégsem független: a közmédiát a kormány közvetlenül uralja, ráadásul irgalmatlan mennyiségű pénzt pumpál is bele – ehhez kétség sem férhet. És itt bizony közpénzről van szó, az adónkból tartják fent, ezért hívják közmédiának, nem azért, mert a közös értékeket közvetíti – mielőtt még valaki félreértené. A kormánypárt és udvarának jelenléte a sajtópiacon azonban ezen jóval túlmutat: kereskedelmi csatornák, újságok vannak Fidesz-közeliek kezében garmadával. A nem Fidesz-közeli tulajdonosi háttérrel rendelkező sajtó tevékenysége azonban igenis korlátozott: ha egy újságíró rossz (értsd: kellemetlen) kérdést tesz fel, azt kitiltják a parlamentből, vagy akár sajtótájékoztatókról, ha pedig be lehet zárni egy ellenzéki szellemiségű újságot, akkor azt be is kell zárni, ehhez minden rendelkezésre álló eszközt fel kell használni (a cél szentesíti, ugye); ha épp az szükséges ehhez, akkor megveszik a kiadót, és kész. Ezek tudatában ma Magyarországon a sajtó szabadságáról, és pusztán piaci folyamatokról beszélni meglehetősen álszent megnyilvánulás. Már önmagában ezért stimmel a 2-es, de nézzük tovább, mert a többi meghatározás is áll: a szakszervezetek működésükben korlátozottak, szinte lehetetlen sztrájkot legálisan lefolytatni, ezáltal semmi súlyuk az érdekérvényesítésben (munkaadók – munkavállalók: egy–null, kösz, új munka törvénykönyve); valamint látjuk, halljuk az irányadó, kormánypárti véleményeket arról, hogy szerintük mi a szerepük a nőknek a társadalomban (gyereket szülni és nevelni, konyhában főzni, nagyjából minden más a férfi ügye és kiváltsága), és azt is látjuk, hogy a kisebbségi csoportokhoz tartozókat – legyenek azok bármely etnikai, vallási, vagy szexuális kisebbségek –, adott esetben emberszámba is alig veszik. A kirekesztettség, a szegregáció, a hátrányos megkülönböztetés lépten-nyomon tetten érhető a társadalmunkban.
Tudjuk mi ezt jobban csinálni, mert jobbat érdemlünk
Nincs mit cáfolni a Freedom House elemzésének állításain, a kapott osztályzatunk helytálló, épp rápasszol az általunk megélt valóság a meghatározásokra, ha pedig megpróbálnánk szépítőleg megmagyarázni, akkor azzal csak magunkat vernénk át és áltatnánk. Összefoglalóan, kiemelve a legfőbb pontokat ezt írják annak indoklására, hogy Magyarországnak a politikai szabadságra kapott jegye miért romlott az előző évihez képest:
[...] a kormányzat gyakorlata megnyirbálta az ellenzéknek a formális döntéshozatalban való szabad és érdemi részvételi lehetőségét, továbbá fenntartja a magas szintű korrupció büntetlenségét.
E cikk írásakor a részletes, minden kérdésre kiterjedő elemzés még nem áll rendelkezésre. Én kíváncsian várom a megjelenését. Érdemes lesz ugyanis alaposan átforgatnunk, és megtennünk minden lehetségest annak érdekében, hogy javíthassunk a jegyeinken. Ez ugyanis nem a Freedom House, nem bármely más szervezet előnyére válna, bárki is pénzelje azt, hanem mi magunk, a mi társadalmunk profitálna belőle a leginkább, ha nyitottabbak, szabadabbak lennénk, ha jobban ki tudnánk fejezni magunkat, ha több lehetőségünk lenne, ha az esélyeink egyenlőek lennének, ha a csoportok közötti szolidaritást kialakítanánk, együttműködnénk, és nem engednénk, hogy a saját, általunk választott politikusaink egymás ellen fordítsanak minket.
Ezt a javulást azonban ne várjuk a politikától (vagy ne elsősorban tőlük várjuk), ők ebben pont nem érdekeltek. Egyelőre. Magunknak kell megpróbálnunk változtatni saját magunkon.
Azt ugyanis magunk tudjuk eldönteni, hogyan viselkedjünk. Hogy mit tartunk elfogadhatónak. Mi magunk tudjuk csökkenteni például a korrupciót (nem tesszük fel többé azt a kérdést, hogy számlával, vagy anélkül – ehhez persze szükséges lenne az is, hogy a kormányzat ne épp az utolsó bőrt akarja lehúzni rólunk, erről majd máskor bővebben, de nem tehetjük csak a kormányzatot felelőssé ezért a jelenségért); mi magunk tudjuk csökkenteni a szegregációt azzal, hogy legalább úgy bánunk másokkal, ahogy mi elvárnánk bárkitől, hogy velünk bánjanak. Mi magunk tudjuk a nemek közti különbségeket csökkenteni – és ez bizony elsősorban a férfiak felelőssége – azzal, hogy a nőket egyenrangúként kezeljük, és nem tűrjük el, ha megaláztatást tapasztalunk, akkor sem, ha nem velünk történik. És ha mindezt magunkkal szemben teljesítjük, megtesszük magunknak mindezt a szívességet, akkor azok a politikusaink, akik ezeknek a normáinknak nem felelnek meg, bukni fognak, mert nem fogjuk hagyni őket. Mi vagyunk a zsűri, nekik kell ugraniuk, tegyük magasabbra azt a lécet.
Az elemzés itt: https://freedomhouse.org/report/freedom-world/freedom-world-2017